Osváth Imre - Vörös Cunami
| 
Osváth Imre
Perlekednék veled Uram
de hang nem jön ajkamon.
Elnémultam, mert nincs jogom,
magamra vonni haragod.
De miért is Téged okozlak
az emberi gonoszságnak
határtalan hibáiért.
Bár teremtőként rosszat alkottál,
mert nekik szabad akaratot adtál.
Jót és szépet alkottál, mikor
Nekik adtad „Az egész föld
felszínén, minden maghozó
növényt és minden maghozó fát,
melynek maghozó gyümölcse van.
Mind ez legyen a ti eledeletek.”
S az ember nem becsüli
sem az adományt, sem önmagát.
Pusztítja a természeti csodát,
ha belőle bűnös módon, hasznot lát.
Nem tanulta meg, embernek lenni
annyi, mint másokért felelősnek lenni.
Félre érti isteni szabad akaratát.
Így haladunk egymás mellett
csendben, mert a szavak nem mondanak
semmit, csak veszélyben.
Mikor megáll az élet falvak felett,
Hol voltak vidám hangok, gyermek kacaj,
így teltek dolgos hétköznapok,
Most zuhog az ár, az iszap,
söpör házakat, falvakat.
Vele egy emberélet megszakad.
Nem természeti csapás,
mi sokszor égi figyelmeztetés.
Emberi mulasztás, hanyagság,
mögötte kapzsiság.
De most a váll, vállhoz simul.
Ráeszmélünk, hogy emberi
közösséghez tartozunk.
Összefogunk: barát a baráttal,
testvér a testvérrel, idegen az idegennel.
Szeretet a szeretettel.
Mert az élet törékeny,
csak bajban vesszük észre
a könnyet, a másik szemében.
Megtanulunk, újból élni.
A reménytelenséget fölvállalni.
Veszély kell ahhoz, hogy újból
Egymásra találjunk.
Emberek maradjunk.